Mindig is úgy gondoltam, hogy a tudatom nem más, mint én magam. Hiszen amikor reggel felébredek, és a fény átszűrődik a függönyön, az első gondolat, ami megjelenik bennem, az én itt vagyok. Az „én” az, aki látja a fényt, aki érzi a hideget, aki tudja, hogy a nap elkezdődött. De ahogy öregedek, egyre inkább kételkedni kezdtem ebben az egyszerű azonosságban. Vajon tényleg én vagyok a tudat? Vagy a tudat csak egy színpad, ahol az „én” szerepet játszik és a valóság valahol a függöny mögött rejtőzik?